A rajzfilmipar virágzásának köszönhetően és Disney káprázatos sikereinek hatására több filmstúdió, köztük a Warner Brothers is elkezdett animációs filmgyártással foglalkozni. 1930-ban azelőtt Disneynek dolgozó animátor, Hugh Harman (1903–1982) és Rudolf Ising (1903–1992) elindították a Bolondos dallamok (Looney Tunes) sorozatot, amelyhez új karaktert terveztek, Boskót, a feketebőrű kisfiút. A második Harman–Ising sorozat, a (Merrie Melodies) 1931-ben indult, és epizódjai a stúdió zeneszámaira készült
animációk voltak, ám idővel a két sorozat között eltűnt a különbség. Mindkét széria erősen magán viselte a korai Disney-filmek hatásait. Ám Bosko népszerűségben nem tudott versengeni Fleischerék és Disney karaktereivel, így a remélt áttörés elmaradt. Harman és Ising a Metro–Goldwyn–Mayer stúdiónál folytatta pályafutását, ahova Boskót is magukkal vitték.

A Warner Bros ekkor Leon Schlesinger (1884–1949) producert bízta meg a rajzfilmrészleg vezetésével, aki
szintén megpróbált versenyre kelni Disneyvel, például a Merrie Melodies-sorozat színes folytatásával. Vele
dolgozott Friz Freleng, a jó ritmusérzékű kiváló animátor, aki szintén Disneynél kezdte pályafutását.
1935-ben Tex Avery is csatlakozott a stábhoz, és egészen új stílusa hamarosan a felső kategóriába repítette a Warner Bros rajzfilmeket. Avery vezényletével születtek meg olyan legendás figurák, mint Cucu Malac , Dodó Kacsa , Tapsi Hapsi és még sokan mások, akik 1935–1969 között futották be fényes karrierjüket.
A sztereotípiákon túllépve minden karakter saját, jól eltalált, összetett jellemmel rendelkezik.
Közülük is az éles eszű Tapsi Hapsi emelkedik ki leginkább, aki folyamatos sárgarépa-rágcsálás közben teszi provokáló megjegyzéseit, és semmilyen körülmények között nem veszíti el higgadtságát. A figurák mozgása távol áll az addig használatos bájos és kiszámítható stílustól, ehelyett enyhén abszurdba hajló gyors, energikus mozdulatok, hirtelen megjelenések és eltűnések jellemzik szereplésüket. Hangjukat nagyrészt a színész Mel Blanc (1908–1989) kölcsönözte, nagyban hozzájárulva ezzel sajátos karakterük kialakításához. Az új rajzfilmsztárok animátorok generációira voltak hatással, és a negyvenes évek elejére a Warner Bros rajzfilmjei színvonalukban lekörözték Disney produkcióit. Bár a két sorozatot kiváló szakemberek készítették, az eredményre ebben az esetben is rányomta a bélyegét néhány, a tömeggyártással járó kompromisszumos formai megoldás, amely a költséghatékonyság és időtakarékosság jegyében a mennyiségi termelést támogatta a minőség rovására. Ám az alkotók által tanúsított jó érzék és profi hozzáállás, a gegek és ritmusok kiváló  adagolása, a helyzetkomikum találó alkalmazása, a figurák eredetisége garantálta a színvonalas eredményt.

A negyvenes években a Warner Bros két kiemelkedő rendezője, Friz Freleng (1905–1995) és Chuck Jones
(1912–2002) volt. Jones még a második világháború előtt csatlakozott Leon Schlesinger csapatához.
Fontos szerepe volt Tapsi Hapsi és társai kialakításában, az évek folyamán pedig tovább csiszolta a sorozatot és a karaktereket. A háború után jobban kibontakozhatott rendezőként, és a UPA-n kívül alkotók közül ő tanúsított leginkább intellektuális hozzáállást az animációs sorozatokhoz. Karakterei jellemét alaposan kigondolta és felépítette, filmjei látványában felfedezhetők a modern képzőművészet jegyei.
Jones legfontosabb sorozata a Kengyelfutó gyalogkakukk  főszereplésével készült, és 1949-ben indult útjára a Looney Tunes részeként. A történet roppant egyszerű és minden epizódban ugyanaz: a Prérifarkas  el szeretné kapni a Kengyelfutót, de mindig pórul jár. A sorozat következetes és egységes felépítésű, bizonyos elemek és helyzetek minden részben ismétlődnek. Egyik szereplő sem szólal meg, mindig ugyanazon a prérin vagyunk, a Kengyelfutó soha nem hagyja el az utat, a Prérifarkas mindig a saját maga állította csapdákba esik bele, és bármilyen balesetet szenved, a következő pillanatban már sértetlenül folytatja az üldözést, de végül soha nem kapja el a Kengyelfutót. Minden geg alaposan fel van építve, és mindig ugyanarra a vázra, melynek szakaszai a kitervelés, előkészítés, hatalmas elvárások, majd a „váratlan” végkifejlet. Az epizódok mégis szórakoztatóak és megunhatatlanok. A Prérifarkas, helyesebben pontos mása, egy másik sorozatban is szerepel, (Ralph E. Wolf and Sam Sheepdog) amelyben bárányokat próbál lopni, ám ebben egy juhászkutya rendszeresen megakadályozza. Itt a szereplők már beszélnek, és a nap végén, a műszak lejártával, jó munkatársakként, szívélyesen elköszönnek egymástól.

Friz Freleng is megalkotta a saját figuráit és a hozzá tartozó sorozatokat. Ilyen például Speedy Gonzales, a
rendkívül gyorslábú mexikói egér, vagy Szilveszter és Csőrike (Tweety and Sylvester), akik az MGM Tom és
Jerryjének mintájára rivális párost alkotnak, de sokkal összetettebb személyiséggel rendelkeznek, mint a
macska–egér duó. Csőrike látszólagos angyali megjelenése mögött ravasz és vad természet húzódik,
így annak ellenére, hogy látszólag övé az áldozat szerepe, az ártatlanságtól igen messze áll.
A kinézet és a jellem közötti szöges ellentét újdonság az amerikai animációban, főleg amiatt, hogy a rosszindulatú kanári soha nem nyeri el méltó büntetését.

A Warner Bros stúdió átmenetileg kétszer is bezárt, 1955-ben és 1963-ban. Később folytatta animációs
tevékenységét, de kiugró sikereket már nem ért el.