Az animációs filmet, mint azt az elnevezése is mutatja, a film egyik alműfajaként tartja számon a nagyvilág. Való igaz, hogy nagyon sok mindenben rokonítható a filmmel, de mégsem illeszthető bele teljesen a mozgókép alműfajainak sorába. Történeti bemutatása során, a többi műfajtól eltérően, nem elegendő az időrendi áttekintés, hiszen maga a műfaj részletesebb meghatározása, az alkalmazott alapvető technikák kialakulása és bemutatása nélkül talán meg sem érthető teljesen, miért is számít akkora eredménynek egy néhány perces rajzfilm megszületése. Az animációs film története abban is egyedülálló, hogy benne a magyar animáció jelentős helyet t foglal el, nemzetközi viszonylatban is, így lehetetlen néhány bekezdésben bemutatni.

Talán helyesebb lenne az animációt a „hét és feledik” művészetnek nevezni, hiszen a film mellett önálló műfajként, művészetként is megállja a helyét. A hagyományos filmhez hasonlóan az animációs filmen belül is elkülöníthetők a horror-, a sci-fi-, a krimi-, a musical-, a vígjáték-, az erotikus- és egyéb animációk, emellett az animációt magát is, mint sajátos technikai, művészi eljárást a hagyományos film számos területén alkalmazzák. Azt is mondhatnánk, hogy az animáció valójában a filmművészet „kicsinyített” változata, önálló világa, egy új nézőpont, melyen keresztül minden történet sajátos értelmezést nyerhet.

Műfaj-meghatározás

Az animáció (életre-keltés) az anima ‘lélek’ latin szóból ered. Az animációs film valójában olyan mozgókép, amely a tárgyakat és rajzokat úgy rendezi el, hogy azok sorozatban fényképezve, vagy mozgóképen kivetítve, szabályozott mozgás illúzióját keltik. A mozgás minél teljesebb reprodukálása érdekében minden egyes alkotást aprólékos előkészítési, rajzolási munka előz meg. A felvétel során a jeleneteket kockánként rögzítik, mindig csak egy-egy kisebb részt, fázist rajzolva át, változtatva meg a kiinduló rajzon. Így a forgatás jóval időigényesebb, mint a hagyományos film esetében. A műfajt a gyakorlatban a technikai, tematikus és gyártási megfontolások variációi határozzák meg. A filmanimáció a kifejezés teljességére törekvő korszerű, önálló, eleven művészet. Lényege a változás: az időben hat, szemben az állandóság, a tér művészeteivel, magvát pedig a mozgás képezi. Természeténél fogva a valóság meghamisítását is felvállalja, hiszen valamilyen módon stilizálja, átformálja a való világot.

Émile Reynaud

Az animációs filmen belül több, a szerteágazó vizsgálati szempont alapján felállítható alműfajt különböztethetünk meg. A készítési eljárás függvényében elsősorban a sík- és háromdimenziós animáció válik el egymástól. A felhasznált technika vonatkozásában a hagyományos rajzfilm mellett felsorakozik a kollázsfilm, az árnyfilm, a félplasztikus bábfilm, a tárgyanimáció, a filmrelief,
a festményfilm, a gyurmafilm, az emulzióra karcolt film, a homokanimáció, a papírkivágásos technikával dolgozó film, a pixillációs (élő embereket bábokként mozgató) eljárást alkalmazó film és a napjainkban egyre inkább teret hódító, számítógépes technikával készült animáció. Tematikailag a felosztás szinte megegyezik a hagyományos filmben leírtakkal.
Az animációs film eleinte a moziműsorban sajátos helyet foglalt el, hiszen nem követhette híradó, dokumentumfilm, vagy drámai műfaj, hanem csakis humoros műsorszám, leggyakrabban börleszk. Mivel az animációs filmek alkotói hőseiket a populáris média ismert figurái közül választották, a rajzfilm mindinkább összefonódott a képregénnyel. Eszköztára révén a képzőművészettel is szoros kapcsolatban állt, a játékfilmekkel való hasonlósága pedig abban mutatkozott meg, hogy az emberi sztárokhoz hasonló főszereplőket teremtett.

Émile Reynaud: Egy kabin körül

Ha a műfajt kulturálisan vizsgáljuk, akkor elsősorban azt a nézetet kell pontosítanunk, mely szerint az animáció humoros mozgókép, amely főleg a gyermekeknek szól. Valóban, a gyerekek a rajzfilmek legfőbb közönsége, de azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a klasszikus animációs filmeket nem elsősorban a fiataloknak, hanem a nagyközönségnek készítették. A műfaj meghatározásakor így annak sajátos humora mellett nem szabad elfeledkeznünk az animáció szoros kapcsolatáról a mágikussal, a természetfelettivel, az ember pszichológiai folyamataival – különösen a fantáziával és az infantilizmussal.

A kísérletezők és az animáció úttörői

A film születéséhez hasonlóan az animációs film feltalálását is egyszerre több alkotó vallja magáénak. A korai kísérletezők közül a francia Émile Reynaud-t kell megemlítenünk, akinek elsőként sikerült a mai rajzfilmekéhez hasonló hatást létrehoznia. Filmjeit az 1880-as években kézzel rajzolta és festette celluloidra, melyeket aztán saját fejlesztésű praxinoszkópjával vetített le. Újszerű alkotásaival 1892-től kezdve kápráztatta el a párizsi közönséget (Egy jó pohár sör, 1889, Egy kabin körül, 1894). Az animáció előfutárai közül nem maradhat ki a fáradhatatlan filmes kísérletező és feltaláló, a francia George Méliés sem, aki a stop trükk véletlen feltalálásával egy fontos technikai eljárással gazdagította a műfajt, így vált lehetővé, hogy filmezés közben a kamerát leállítva és a képen valamit kicserélve, a végeredményen úgy tűnjön, mintha például a fiatal lány csontvázzá alakult volna át.

Émile Reynaud: Szegény Pierrot (1892)

Az első igazi animációs rajzfilmnek tekintett alkotást, a Humorous Phases of Funny Faces-t (Vicces arcok vicces fázisai) 1906-ban készítette el az angol származású amerikai karikaturista, James Stuart Blackton. A film azt mutatta be, ahogy a rajzoló keze nyomán megszületik a szemét és száját mozgató karikatúra. Néhány kép exponálása után Blackton letörölte a krétarajzot, azt kissé módosítva újra megrajzolta, majd további kockákat exponált, így érte el azt a hatást, mintha a rajzok maguktól mozognának. Pár év alatt számos animációs effekteket tartalmazó rövidfilmet készített, melyek közül Európában a The Haunted Hotel (Kísértett szálloda, 1907) bombasiker lett. Az animáció ezekben a filmekben még alapvetően trükk volt, amely a közönség elbűvölésére, szórakoztatására szolgált, de legfőképpen kíváncsiságukat keltette fel.

James Stuart Blackton: Vicces arcok vicces fázisai (1906)

Európában a francia Émile Cohl hívta fel magára a figyelmet 1908-as, híressé vált alkotásával a Fantasmagorie-val (Fantazmagória), amely a rajzoló életre kelt és alkotójuktól független életet élő rajzait mutatta be. Cohl megszállott művész volt, számos animációs eljárás feltalálása fűződik a nevéhez. Azóta is nélkülözhetetlen az általa először használt megvilágított animációs állvány a függőlegesen ráhelyezett, elektromosan hajtott kamerával. Ma már bizarrnak tűnő filmjei, melyekben a legkülönfélébb anyagok és tárgyak, többek között rajzok, makettek, bábok, fotókivágások, homok, bélyegek szerepeltek, akkoriban hihetetlen népszerűek voltak (A kis Faustocska, 1910, Hajsza a tökök után, 1907).

Émile Cohl: Fantazmagória (1908)

A kor vitathatatlanul legcsillogóbb tehetségű rajzolója Winsor McCay volt. Saját képregényfiguráit vitte filmre, és a vetítést követően elmesélte és be is mutatta a közönségnek, hogyan kell animációs filmet rajzolni és festeni. A statikus hátterekkel és a perspektívával folytatott kísérletei után 1914-ben mutatta be a Gertie, a dinoszaurusz című filmjét, melyben Gertie-t kicsalogatta a rejtekéből, és cirkuszi mutatványokat végeztetett vele. A figurával játékfilm is készült, melyet a kor legtökéletesebb animációs filmjeként tartanak számon, sokáig senkinek sem sikerült túlszárnyalnia McCay eme mesterművét.

A nagy technikai újítások

De hiába imádta a közönség az animációs filmeket, ha azok elkészítése túl munkaigényes volt, és a bevételből nem térültek meg a gyártási költségek. Így elkerülhetetlenné vált az animálást egyszerűsítő újítások megjelenése és elterjedése.

Winsor Mccay: Gertie a dinoszaurusz

A hosszadalmas újrarajzolási folyamatot John Randolph Bray és Earl Hurd animátorok találmánya rövidítette le. A közösen kifejlesztett „célrendszer” zsenialitása abban állt, hogy elválasztották egymástól a mozgó és statikus elemeket a képeken. A hátteret és a nem mozgó részeket külön papírra rajzolták, míg a mozgó alakok a megfelelő mozdulati pozíciókban átlátszó celluloid ívekre
kerültek. A két ívet egymásra fektetve és egyenként lefilmezve megteremtették annak az illúzióját, mintha a figura mozogna az álló háttér előtt. Eljárásuk a komputertechnika megjelenéséig a legalapvetőbb animációs technika volt az egész világon.

Raoul Barré és William Nolen Brayék eljárásának megfordításával fejlesztették
ki saját „slash-rendszer”-üket. Ők is két részre, statikus és mozgó elemekre bontották a kompozíciót, de találékonyan az előtérre helyezték rá a hátteret. Mindkét ívet ugyanazon a fehér papíron húzták, de a háttérívben olyan kivágások voltak, amelyekben a mozgó előtéri figurák megjelenhettek. A tökéletesebb illeszkedés gondját is ők oldották meg, mégpedig a „lyuk-pöcök”-rendszer kifejlesztésével. A munkát nagyban könnyítették a rajztáblákon használt pockok, amelyek tökéletesen illeszkedtek a rajzíveken használt egyenesítő lyukakba. Ugyancsak Barré vezette be az animációba az autógyártásban használt futószalag-eljáráshoz hasonló munkamegosztást, és ő ültette át a gyakorlatba Bray energiatakarékos szabadalmát, a köztes fázisrajzolást, így az animátor csak a jelenet kezdő és befejező pózát rajzolta meg, a köztes helyzeteket pedig alacsonyabb rangú, fázisrajzolónak nevezett asszisztensekkel készíttették el.

Dave Fleischer: Ki a tintatartóból

A Fleischer fivérek, Max és Dave a rotoszkóppal törtek be a filmiparba. Ez a berendezés egy filmcsík kockáit egyenként vetítette rá egy rajzos üvegfelületre, amit később rögzítettek, majd a normális animációs eljárás szerint lefilmeztek. A rotoszkóppal készült képek tiszták, áttekinthetők voltak. Bray oktatófilmgyártás-részlegének élén ezzel a technikával készítették el 1920-ban az Out of the Inkwell (Ki a tintatartóból) című sorozatukat, melynek kiindulópontjaként a rajzoló előcsalogatja a tintatartóból a bohócot, a vázlatfüzetére ülteti, ahol a figura „életre kel”, így jött létre a korai rajzfilmsztárok legnevezetesebbje, Coco a bohóc.