Az elsősorban ugyancsak játékfilmek készítésével foglalkozó Metro–Goldwyn–Mayer (MGM) szintén 1930-ban fordult először az animációs rövidfilmek műfaja felé. Első sorozatát, a Flip, a béka (Flip the Frog, 1930–33) címűt az ebben az időszakban éppen nem Disneynél dolgozó Ub Iwerks tervezte Pat Powers producerrel közösen, a várt siker azonban elmaradt. Iwerks kitűnő rajzoló volt, de a történetek megalkotásában kevésbé volt erős, ezért az önálló stúdió működtetésére tett későbbi kísérlete sem volt hosszú életű. Az MGM-mel kötött szerződése 1934-ben lejárt, és két másik tervező váltotta őt a stúdiónál, a Warner Brostól érkező Hugh Harman és Rudolf Ising. A páros a Looney Tunes főszereplőjét, Bosko karakterét is magával hozta. Ezt azért tudták megtenni, mert tanulva Oswald, a nyúl esetéből, amelynek ők is tanúi voltak annak idején Disneynél, a Warner Brosnál megalkotott figura jogait maguknál tartották. Új sorozatukat, amelyben néhányszor Bosko is feltűnt, a Happy Harmonies, (1934–1938) címmel indították el, és 36 részt ért meg. Az epizódok stílusbeli hasonlóságot mutatnak Disney Silly Symphony-val , és ugyancsak a Technicolor-eljárással. készültek. Bár Harman és Ising a műfajon belül színvonalas munkát végeztek, és szellemes megoldásaik is túlléptek az átlagos rajzfilmes humoron, a produkció pár év után megbukott a mozikban.
Következő sorozatuk, amelyben az időközben az MGM-hez érkező Fred Quimby is dolgozott, a Barney, a
medve (Barney Bear, 1939–1954) címet viseli, és először tűnik fel benne a Yellowstone Nemzeti Park, amely
később a Hanna–Barbera alkotópáros Maci Laci (Yogi Bear) karakterének is otthona lesz majd. A frappáns
humorú epizódokon Tex Avery hatása érződik, és Barney figurája az évek folyamán jó irányba egyszerűsödik,
stilizálódik.

Időközben Ising The Milky Way ,(1940) című rövidfilmje elhozza a stúdiónak az első Oscar-díjat, amelyet ráadásul most először kapott a Disney Stúdión kívül létrehozott animációs film. A technikailag
igényesen kivitelezett produkció mind a tartalmi, mind a formai megvalósítás vonatkozásában kissé manierista jellegű, és édeskés hangulatot áraszt, ám ez teljesen beleillett a kor amerikai ízlésvilágába.

Az MGM legnagyobb animációs sikerét a William Hanna (1910–2001) és Joseph Barbera (1911–2006) nevével fémjelzett Tom és Jerry - sorozattal érte el. Hanna eredeti foglalkozása szerint mérnök volt, és a Harman–Ising terveződuón keresztül került kapcsolatba a műfajjal, míg Barbera banktisztviselőként dolgozott, és Disney Csontváztáncának hatására nyergelt át a rajzfilm területére. Az általuk megálmodott népszerű macska–egér páros 1940 és 1957 között 114 epizódban szerepelt, és hét Oscar-díjat nyert. Az alkotók a klasszikus konfliktusra támaszkodó alaphelyzetből jó dramaturgiával és sikeresen eltalált gegekkel a maximumot hozták ki. A korai epizódokban Tom az önmagáért való agresszivitást, Jerry pedig az erőszakhoz való bölcs hozzáállást képviseli. Később ez a sarkított jellemformálás eltűnik, a karakterek egymáshoz közelítve összetettebbé válnak, ily módon megszűnik az üldöző és üldözött állandó szerepköre. A továbbiakban a két figura az ideje nagy részét egymás bosszantásával, zaklatásával tölti, ám mindig Tom húzza a rövidebbet, akinek eszén kíméletlenül túljár az angyalinak tűnő, ám valójában korántsem ennyire ártatlan kisegér. A küzdelem lezárásaképpen, egymással nem bírva, rendszerint összebékülnek, hiszen elválaszthatatlanná teszi őket az, hogy puszta létezésükkel egymás identitását definiálják.

1942-ben Tex Avery csatlakozott az MGM-hez, és ez a Tom és Jerry-sorozat alakulását is pozitívan befolyásolta. Avery hatására az erőszak – egy hangsúlyos komikus szállal gazdagodva – annyira eltúlzott formában jelent meg, hogy ettől teljesen paradox jelleget öltött. Főleg Tom volt az, aki folyton felrobbant, kilapult, összetört, kicsavarodott vagy darabokra esett, ám ezek után a következő snittben már mintha mi sem történt volna, zavartalanul folytatta csínytevéseit.

1942 és 1954 között dolgozott az MGM-nél  Tex Avery (1908–1980), aki más típusú humort honosított meg, mint az addig domináns, a Tom és Jerry sorozatban is megnyilvánuló, helyzetkomikumra alapozó Hanna– Barbera-féle poénkavalkád. Avery karakterei nem különböztek lényegesen az aktuális trendtől, nem annyira
megjelenésük, mint inkább cselekedeteik által voltak különlegesek, és nem mellesleg kitűnően animálva mozogtak. Avery stílusa abban állt, hogy teljesen elvonatkoztatott a valóságtól, filmjeiben bármi megtörténhetett, így a nézőt folyamatos meglepetések érték.
Az érdeklődés jobb fenntartása végett Avery a rövidebb sorozatokat részesítette előnyben. A leghosszabb karriert befutó karaktere Droopy, az életunt és mindig morcos kutya volt, aki 1943 és 1959 között szerepelt rövidfilmjeiben. Legsikerültebb filmje az King-Size Canary (Óriás Kanári, 1947), amelyben négy teljesen megszokott karakter bukkan fel – macska, egér, bulldog és kanári –, akik egy csodaszertől pillanatok alatt hatalmasra nőnek. Ennek következtében az erőviszonyok drasztikusan megváltoznak, és a figurák küzdelme paradox jelleget ölt. A záróképen a macska és az egér a náluk nagyságrendekkel kisebb földgolyón állva integet a nézőknek.

Ebben az időszakban Avery közreműködésével születik meg a Tom és Jerry-sorozat talán legsikerültebb
epizódja, a Zongorakoncert (The Cat Concerto, 1946), amelyben Tom egy koncerten Liszt Magyar rapszódiáinak második táncát zongorázza, és emiatt Jerry céltáblájává válik, aki éppen a zongora belsejében
szunyókált volna békésen. A filmet virtuóz animáció, jól felépített helyzetek és kiváló ritmus jellemzi.

Az MGM 1957-ben bezárta animációs részlegét, Hanna és Barbera önálló stúdiót nyitott, ahova a későbbiekben Tex Avery is csatlakozott forgatókönyvíróként.