A Fleischer fivérek, Max (1883–1972) és Dave (1894–1979) megszállottként foglalkoztak animációs filmkészítéssel, nevükhöz figurák, sorozatok és a kor tendenciáinak megfelelően technikai újítások is fűződnek. A Fleischer Stúdió 1921-ben alakult – de 1929-ig Inkwell Stúdió volt a neve –, és fénykorában komoly konkurenciát jelentett még Disneynek is. Max Fleischer a gyártás közvetlen vezetőjeként, Dave Fleischer inkább producerként dolgozott. Náluk kelt életre többek között Popeye, Superman, Betty Boop vagy Kokó, a bohóc, hogy csak a legnagyobb „sztárokat” említsük. Karaktereik egy része képregényhősből lépett elő rajzfilmek címszereplőjévé, míg másokat már ilyen céllal terveztek, és általánosan jellemző antropomorf megjelenésüknél fogva üdítő színfoltot képeztek a rajzanimáció akkoriban túlnyomórészt állatfigurákkal benépesített porondján.
Koko a bohóc, a Fleischerék egyik meghatározó technikai találmánya a rotoszkóp-technika volt, amelyet 1915-ben dolgoztak ki, és valósággal betörtek vele a filmiparba. Az eljárás elve – amelynek megfelelően egy élő személy valós mozgását ültetik át animációba – a mai napig használatos, bár a megvalósítás módszere sokat változott. Fleischerék az élő szereplő mozgását tartalmazó filmszalag kockáit egyenként vetítették rá egy fehér felületre, a mozgás fázisait átmásolták a megfelelő karakterhez. Az eredeti felvételt igyekeztek minél kontrasztosabb látvánnyal elkészíteni, hogy könnyebb legyen majd az utólagos átrajzolás. A rotoszkóppal készült képek tiszták, áttekinthetők voltak, hiszen vázlatozásra és keresgélésre nem volt szükség, ráadásul a figurák teljesen élethűen mozogtak. Az első rotoszkóp-kísérlet felvételéhez Dave Fleischer bohócruhában ugrált és táncolt, így született meg egyik legnépszerűbb figurájuk, Kokó. Az eredmény teljesen elképesztette a közönséget és a kritikusokat, hiszen a rajzolt bohóc úgy mozgott, mint egy valós személy, nem váltogatta hirtelen és természetellenesen a testhelyzeteit, és mozdulataiban nyoma sem volt a merevségnek vagy félszegségnek. Egészen hihetetlen volt, hogy ezek a mozgóképek rajzokból álltak össze. Az animáció későbbi irányzatai nem törekedtek egységesen a mozgások teljesen élethű ábrázolására, sőt egyes alkotók belátták, hogy a mozgás meghatározó összetevője a karakternek, és hangsúlyozásával vagy akár eltúlozásával sokkal kifejezőbbé tudják tenni a figurát, amelynek jelleme is jobban definiálható jellegzetes mozdulatok segítségével. Ám Fleischerék, akkor még Bray stúdiójának oktatófilmgyártás-részlegében dolgozva és a kor szelleméhez igazodva, a rotoszkóp módszerét tartották a leginkább járható útnak, és fantasztikus sikereket is értek el vele. Ezt a technikát használták a Ki a tintatartóból (Out of the Inkwell, 1918–1929) című sorozatukban, melynek főszereplője, Kokó, a bohóc gyorsan belopta magát a publikum szívébe.
A Betty Boop (1932–39) sorozat azonos nevű főszereplője tipikus női alakja volt a dzsesszkorszaknak. Göndör, fekete haja, hatalmas szemei, meztelen válla és flörtölő, kihívó viselkedése minden szempontból egyedivé tette. Modellje és hangja Helen Kane énekesnő volt. Betty Boop igazi dívaként jelent meg a vásznon, ami kissé szokatlanul hatott a cartoon addig megszokott, bumfordi és vicces figurái után. 1935-ben a prűdebb közönséggel rendelkező mozik kérésére változtattak rajta, jobban felöltöztették, jellemvonásai közé pedig beemelték a házimunka szeretetét és az állatbarát magatartást. Viszont ezzel, ahogy várható volt, elvesztette csillogását, és 1939-ben eltűnt a képernyőről.
Az epizódokat élő felvétellel vegyített kerettörténet fogja közre, amelyben a rajzoló előcsalogatja a tintatartóból a bohócot, a vázlatfüzetére ülteti, ahol a figura életre kel, izgalmas kalandokon megy keresztül olykor alkotóját is megtréfálva, majd végül visszatér a tintatartóba. A későbbiekben a többi karakter, például Popeye vagy Betty Boop is a rotoszkóp-technika segítségével lendült mozgásba.
A Popeye, a tengerész (1933–42) már kialakult karakterként érkezett a képregények lapjairól. Durva, faragatlan, önző figuraként kissé modortalanul robbant be a kor rajzfilmjeiben megszokott idilli világba, mégis felkapottabb volt 1935-ben, mint Miki egér. Népszerűségét valószínűleg a spenótból ideiglenesen nyert erejének köszönhette, hiszen ezzel a hétköznapi ember álmait valósította meg. A sorozat mellett három speciális rész is készült, amelyben Popeye más mesehősökkel találkozik, Szindbáddal, Ali Babával és Aladdinnal. Itt már erősen érződik Disney hatása, a karakterek kidolgozottabbak, a megvalósítás igényesebb. Fleischerék igyekeztek Disney bevált mintáira alakítani produkcióikat, ilyen próbálkozásuk volt például a Color Classics (Színes klasszikusok, 1934–1941) című színes technikával készült sorozat, amelyben a groteszket próbálták elegyíteni az érzelmességgel, ám az eredmény igen vegyesre sikerült.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Fleischer Stúdióban a munkafolyamat távolról sem volt úgy megszervezve, mint Disneynél. Egészen a harmincas évek közepéig Fleischeréknél nem működött forgatókönyvíró részleg, az animátorok saját történeteiket valósították meg, ami nem minden esetben volt a legszerencsésebb megoldás. Pályafutásának első két évében Betty Boop karaktere például nem rendelkezett modell-lappal, így igen sok változáson ment keresztül, míg végre rögzítették pontos megjelenését. Rendezőket sem foglalkoztattak, Dave Fleischer jegyezte a filmeket, de nem végzett valós rendezői munkát, inkább csak összefogta és támogatta a stábot. A hangosfilm megjelenésekor sokáig utólagosan szinkronizálták a filmjeiket, ahelyett, hogy előre felvett hanghoz tervezték volna az animációt.
A Flesicher Stúdió készített egy második egész estés alkotást a Tücsök kalandok New York-ban (Mr. Bug Goes to Town, 1941) címmel, amely azonban bukással végződött, és ezután a Paramount Pictures, amely a Fleischer filmek forgalmazója volt, felvásárolta a stúdiót, majd anyagi okokra hivatkozva 1942-ben bezárta.
