Bár mára kissé feledésbe merült a neve, a UPA (United Productions of America) animációs stúdió az ötvenes években alaposan megreformálta, és a modern művészet szintjére emelte az amerikai animációt, s világszerte nagy hatással volt az animációs iparra.
1944-ben Disneytől kivált néhány munkatársa, köztük Stephen Bosustow (1911–1981), David Hilberman (1911–2007), Zachary Schwartz, és külön stúdióba szerveződtek, melynek az Industrial Film and Poster Service nevet adták. 1946-tól a stúdió United Productions of America (UPA) néven működött tovább, Hilberman és Schwartz pedig eladták részvényeiket Bosustow-nak. Más rendezők is csatlakoztak a stúdióhoz hosszabb-rövidebb időre, például John Hubley (1914–1977) és Chuck Jones (1912–2002).
A kezdeti szakaszban a stúdió oktató- és propagandafilmeket készített. Egyik első produkciója Roosevelt elnök választási kampányfilmje volt, a Hell-Bent for Election (Választásra elszántan, 1944) Chuck Jones rendezésében. A film jó visszajelzéseket kapott, de nem lett akkora siker, mint azt a frissen alakult stúdió csapata szerette volna. Ekkor Bosustow kézbe vette az irányítást, és a következő időszakban a UPA fénykorát élte, tevékenysége úttörő és sikeres volt. Az áttörést a Bobe Cannon nevével fémjelzett Brotherhood of Man (Testvériség, 1945) hozta meg. Ez a film meghatározta a vállalat további irányvonalát, rövid, erőteljesen stilizált látványvilágú rajzfilmek formájában, amelyek merőben különböztek a konkurens stúdiók korabeli alkotásaitól. Az anyagi siker sem váratott tovább magára annak köszönhetően, hogy a Columbia stúdió elvállalta a filmjeik forgalmazását, így nagy lendülettel beindult a gyártás.
Az igazi nagy sikert a The Fox and the Crow (A róka és a holló) sorozat két epizódja, az Oscar-jelölésig is eljutó Robin Hoodlum (1948) és a The Magic Fluke1 (1949) jelentette. Mindkét film mind rajzstílusában, mind dramaturgiájában és humorában új vonalat képviselt a Disney-dominálta amerikai rajzfilmvilágban. A figurák és a háttér sokkal stilizáltabb látvánnyal rendelkeznek, a mozgások nem valóságosként jelennek meg, hanem sajátos, komikus jelleget öltenek, s a film teljesen híján van a kedves, elragadó jeleneteknek és poénoknak, ehelyett sokkal érettebb és bátrabb humort prezentál.
A UPA következő és egyben igen eredeti sorozatsztárja, Mr. Magoo
újdonságnak számított, hiszen emberi karakterről van szó,
aki ráadásul felnőtt, és a jelleme is távol áll az addig megszokott
rajzfilmesen bájos kategóriától. Mr. Magoo erősen rövidlátó, kopottas
külsővel és rekedtes hanggal rendelkezik, ráadásul folyamatosan zsörtölődik.
A sorozatot a stúdió egyik fő munkatársa, John Hubley indította útjára 1949-ben, és a UPA 1959-es bezárásáig futott.
A stúdió karrierjének csúcsához két rövidfilmmel érkezett el, a Bob Cannon rendezte Gerald McBoing-Boing (1951) és a John Hubley által jegyzett Rooty Toot Toot (1952) című produkciókkal. A filmekben alkalmazott látvány, az állandó fejlődés eredményeként, markánsan különbözik az addig megszokott klasszikus animációs képi világtól. Az új stílus vállaltan kétdimenziós, és hegyes, szögletes formák, valamint vázlatos, jelzésszerű hátterek jellemzik, mely utóbbiak gyakran csak egyetlen egyszínű felületként jelennek meg. A mozgások stilizáltak és kissé szaggatottak, ellentétben a Disneytől megszokott folyamatosan mozgó figurákkal. Az is jól látható, hogy a vizuális világ megalkotásában Matisse, Picasso és Klee művészete befolyásolta a tervezőket és nem meseillusztrációk, képregénysorozatok vagy karikatúrák. Jó példa ez arra – amely jelenséget a művészettörténet során a klasszikus képzőművészeti műfajok esetében is megfigyelhetjük –, hogy az egyszerűség és az absztrakt nem a hozzá nem értés vagy a tapasztalatlanság jele, hanem éppen ellenkezőleg egy hosszú utat bejárt, a realitást részleteiben felfedező és érintő, majd azon túllépő gondolatmenet eredménye. Itt tehát már olyan filmekről van szó, amelyekben a vizualitás nem a történethez rendelt, kötelezően megoldandó feladat, hanem önmagában üzenetértékkel bíró, stílusmeghatározó szerepet kap.
A James Thurber humorista írása és rajzai alapján készült Unicorn in the Garden (Egyszarvú a kertben, 1953) valószínűleg az egyik legszínvonalasabb és legintellektuálisabb amerikai rajzfilm, amely a nagyközönségnek készült.
Az áruló szív (The Tell-Tale Heart, 1953), Edgar Allan Poe azonos című novellájának adaptációja. A vicces, poénos irányzattól eltérő, kifejezetten horrorfilmnek mondható alkotás – mint ahogy a novella is – egy gyilkosság történetét dolgozza fel. Ez volt az első felnőtt tartalom-jelzéssel ellátott animációs rövidfilm.
1953-ra a UPA-stílus hatása alá került az egész amerikai rajzfilmipar. A tervezők eltávolodtak a negyvenes évekre jellemző részletgazdag, realisztikus látványtól és animációtól, és átvették a stilizált megoldásokat. Még Disney filmjein is felfedezhető a változás, példa erre a Melody (1953) és a Toot, Whistle, Plunk and Boom (1953) című film.
A UPA stúdió nem volt hosszú életű, az ötvenes évek második felében munkatársai lassan elszállingóztak – Hubley például politikai okokból feketelistára került –, és 1960-ra bezárt. Mégis nagy szerepe volt a modern animációs művészet kialakulásában, és abban, hogy a műfaj elismert, önálló művészeti rangra emelkedhessen. A UPA tevékenységével az animáció túllépett a tortadobálós, nyaktörős, burleszkszerű poénokon, és egy rafináltabb, intellektuális humort célzott meg, sőt felfedezte a vicces műfajon kívüli lehetőségeket is. A stúdió által megteremtett látványvilág gyorsan elterjedt a szakmában, de nem mindenki tudta azt jól alkalmazni. Voltak, akik nem a hozzátartozó tartalommal összefüggő komplex stílusként használták, hanem csak a formai részét vették át, gondolván, hogy munkát spórolnak meg az egyszerűbb megoldásokkal. A közönség részéről sem volt teljes mértékű az elfogadás, bizonyos kritikák a stilizált formavilágot a gyenge rajzkészség, a darabosabb mozgatást pedig a hiányos szakmai tudás számlájára írták. Később a hagyományos és az új stílus jobban megfért egymás mellett, így az animáció sokkal nyitottabb, szabadabb műfajjá vált.
